Hitem töretlen

 

Cipőmön már rég
elengedett a varrás,
átjár rajta január;
kabátom is vékony
és hideg, fűtetlen
szobában üres
tányérom felett hatvan
év vaksin mazsoláz
.

 

Tovább...

(Amikor a bohóc felzokog - Hungarovox Kiadó, 2014)

 

 

Botz Domonkos: Október végén

 

Már sárgán néma a kert,

ernyedten lóg rajta a nyár,

mint szélfútta bokrokon

a megtépázott pókfonál.

 

Tovább....

 

 

Botz Domonkos: Veszteségeim számlájára

 

Szívemben jeltelen sírok,
mindegyiken kereszt,
olykor - olykor átsebzik
meg-megremegő szívemet.
Csillagtalan már minden éj,
és halk, mint koporsót
kísérő rogyadozó léptek,
homlokomon elpihen
halott kezek hűvös érintése.
Egyszer majd földre hullok
én is, de nem lesz sír, sem
kereszt, és talán szív sem
marad, amelyik megtart és
beereszt.

 

 

Botz Domonkos: Januárban

                     

Mint két ágról szakadt madár,
ki fészkére már sosem talál,
toporgunk, hagyunk magunk
után jeleket a hóban, melyeket
eltakar majd az idő, a feledés.

 

Tovább...

 

 

Botz Domonklos: Istennel szembe menve

 

A kis tó felszínén szirmok,
békanyál; a múltból merít,
keres biztos kapaszkodót
egy parányi kéz, de tudja,
ott már semmit sem talál.
De csak keresi, kutatja
a felszín alatti mélyben,
mit eldobott magától rég,
's hogy senki meg ne hallja,
inkább csak úgy magának
suttogja halkan, hívogatja
titkon, elhagyott kedvesét.

 

Impromtu


Bolond szívemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, 's bár
még vagyok, önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hívásra
a nagy utazás előtt.

 

Tovább...

 

 

Versek az Elengedett kézzel c. kötetből (Hungarovox Kiadó, 2012)

November végén
 

 Már alig hallatja hangját az erdő,

csak nagy ritkán rikolt egy-egy madár,

dérlepte bogyók, elszáradt gombaszár,

hevernek szétszórtan az erdő leszedetlen,

elrongyolódott, tarka abroszán. 


Önarckép      

             

Arcom beesett, sápadt és sovány.

A tükörbe nézve köszöntem neki.

Kopott, csorba tekintettel nézett

Vissza rám.


Elengedett kézzel

Valahol tőlem távol talán épp

most bomlik szemében a reggel,

ablakot nyit, még fésületlen hajában

babrál hűs huzat, kávét tölt magának

és hosszasan nézi benne a múltból

sorjázó arcokat.

 

Még reggel van,

 

de kését már rég megfente rá

ez az elevenekre kiéhezett,

elvadult, gátlástalan világ,

de ő csak önfeledten játszik,

szavakkal, sorokkal babrál,

és a mából mit sem lát.

 

Tovább...

 

Kifordított világ
 

A könyv lapjai közt nem

Levél, hanem egy lepke

Töredezett szárnya;

 

Simogatásra hivatott kéz

Jobbára ökölbe zárva

Rázza dühét a világra,

 

És ami eddig volt árva,

Az jobb sorsára még

Várhat, mert annyira

 

Még nem fordult ki

Magából a világ, hogy

Feledné az ököljogát


Nélküled

                     K. J. - nak  

Egy egész erdőt cipel, visz
göcsörtögös hátán a hegy,
mintha nem lennék elég neki.
De kettőnk közül, most
én vagyok a nehezebb.


Sans Toi                                            

                 Pour K. J.    

  
C’est toute une sylve qu’elle  traîne,
la montagne, sur son dos noueux,
comme si je ne lui suffisais pas.
Mais de nous deux, maintenant,
c'est moi qui suis le plus pesant.

Traduit: Pierre Thewrewk-Pallaghy

​​
 
Falfirka


            Már októberbe hajlik az idő, de a Szentlélek tér gesztenyefáinak sárguló lombjai közt még most is pont úgy süt át a nap, mint évekkel ezelőtt. Alatta a halódó avaron ott ragyog barnán termése a nyárnak, fényes gesztenyék várnak emelő kezekre. Cipőjével óvatosan kerülgeti őket, majd megáll, aztán körbenéz, mint aki épp lopni készül. Lehajol és az egyiket a zsebébe teszi. A régi nyarakra gondol, mikor ráncos dió cserélt helyet a fényes gesztenyével. Már nincs kinek adja. Leguggol, a fűbe visszahelyezi és magára hagyja. 

 

A gesztenye már ráncos, amit a kezedbe
adtam, és a padon is talán mások ülnek,
szenvtelen talpak taposnak a kavicsokon,
idegen arcokon villódznak pimaszul a fények.

 

Tovább...

 


Fehéren, vértelen

Tenyeremben redők, barázdák,
cement és malter, épül a ház,
máz és minden cafrang nélkül.
A miénk; talán egyszer kész lesz.
Hogy bútorra futja-e, ki tudja?
Talán csak szalmazsák lesz az
ágy, s nem cifra fekhely, de a
vánkos közös, mégis külön talál
minket mindig a reggel.

 

Tovább...