Cipőmön már rég
elengedett a varrás,
átjár rajta január;
kabátom is vékony
és hideg, fűtetlen
szobában üres
tányérom felett hatvan
év vaksin mazsoláz.
(Amikor a bohóc felzokog - Hungarovox Kiadó, 2014)
Botz Domonkos: Október végén
Már sárgán néma a kert,
ernyedten lóg rajta a nyár,
mint szélfútta bokrokon
a megtépázott pókfonál.
Botz Domonkos: Veszteségeim számlájára
SzÃvemben jeltelen sÃrok,
mindegyiken kereszt,
olykor - olykor átsebzik
meg-megremegÅ‘ szÃvemet.
Csillagtalan már minden éj,
és halk, mint koporsót
kÃsérÅ‘ rogyadozó léptek,
homlokomon elpihen
halott kezek hűvös érintése.
Egyszer majd földre hullok
én is, de nem lesz sÃr, sem
kereszt, és talán szÃv sem
marad, amelyik megtart és
beereszt.
Botz Domonkos: Januárban
Mint két ágról szakadt madár,
ki fészkére már sosem talál,
toporgunk, hagyunk magunk
után jeleket a hóban, melyeket
eltakar majd az idő, a feledés.
Botz Domonklos: Istennel szembe menve
A kis tó felszÃnén szirmok,
békanyál; a múltból merÃt,
keres biztos kapaszkodót
egy parányi kéz, de tudja,
ott már semmit sem talál.
De csak keresi, kutatja
a felszÃn alatti mélyben,
mit eldobott magától rég,
's hogy senki meg ne hallja,
inkább csak úgy magának
suttogja halkan, hÃvogatja
titkon, elhagyott kedvesét.
​
Impromtu
Bolond szÃvemben
kollégiumi folyosók
nyári csendje lakik.
Már nem hiányzik a
zsivaj, a lárma, 's bár
még vagyok, önnön
testembe zárva, várva
egy jelre, egy hÃvásra
a nagy utazás előtt.
Versek az Elengedett kézzel c. kötetből (Hungarovox Kiadó, 2012)
​
November végén
Már alig hallatja hangját az erdő,
csak nagy ritkán rikolt egy-egy madár,
dérlepte bogyók, elszáradt gombaszár,
hevernek szétszórtan az erdő leszedetlen,
elrongyolódott, tarka abroszán. 
​
Önarckép
Arcom beesett, sápadt és sovány.
A tükörbe nézve köszöntem neki.
Kopott, csorba tekintettel nézett
Vissza rám.

Elengedett kézzel
​
​Valahol tőlem távol talán épp​
most bomlik szemében a reggel,​
ablakot nyit, még fésületlen​ hajában
babrál hűs huzat, kávét​ tölt magának
és hosszasan nézi ​benne a múltból
sorjázó arcokat.​
Még reggel van, ​
de kését már rég megfente rá​
ez az elevenekre kiéhezett,​
elvadult, gátlástalan világ,
​de ő csak önfeledten játszik,
​szavakkal, sorokkal babrál,​
és a mából mit sem lát.
​​
KifordÃtott világ
A könyv lapjai közt nem​
Levél, hanem egy lepke
Töredezett szárnya;​
Simogatásra hivatott kéz ​
Jobbára ökölbe zárva​
Rázza dühét a világra,​
És ami eddig volt árva, ​
Az jobb sorsára még​
Várhat, mert annyira​
Még nem fordult ki​
Magából a világ, hogy​
Feledné az ököljogát
​
​
Nélküled ​
K. J. - nak ​
Egy egész erdőt cipel, visz​
göcsörtögös hátán a hegy,​
mintha nem lennék elég neki.​
De kettőnk közül, most​
én vagyok a nehezebb.​
Sans Toi ​
Pour K. J. ​
​
C’est toute une sylve qu’elle traîne,​
la montagne, sur son dos noueux,​
comme si je ne lui suffisais pas.​
Mais de nous deux, maintenant,​
c'est moi qui suis le plus pesant.​
Traduit: Pierre Thewrewk-Pallaghy
​​​
​Falfirka ​
Már októberbe hajlik az idő, de a Szentlélek tér gesztenyefáinak sárguló lombjai közt még most is pont úgy süt át a nap, mint évekkel ezelőtt. Alatta a halódó avaron ott ragyog barnán termése a nyárnak, fényes gesztenyék várnak emelő kezekre. Cipőjével óvatosan kerülgeti őket, majd megáll, aztán körbenéz, mint aki épp lopni készül. Lehajol és az egyiket a zsebébe teszi. A régi nyarakra gondol, mikor ráncos dió cserélt helyet a fényes gesztenyével. Már nincs kinek adja. Leguggol, a fűbe visszahelyezi és magára hagyja.
A gesztenye már ráncos, amit a kezedbe​
adtam, és a padon is talán mások ülnek,​
szenvtelen talpak taposnak a kavicsokon,​
idegen arcokon villódznak pimaszul a fények.​
​
​Fehéren, vértelen
​
​Tenyeremben redők, barázdák,​
cement és malter, épül a ház,​
máz és minden cafrang nélkül.​
A miénk; talán egyszer kész lesz.​
Hogy bútorra futja-e, ki tudja?​
Talán csak szalmazsák lesz az​
ágy, s nem cifra fekhely, de a​
vánkos közös, mégis külön talál ​
minket mindig a reggel.​
​
​​
​
​
​
​
​
